Itt Új-Zélandon
nagy hagyománya van az önkéntes munkának. Sokan dolgoznak alkalmanként egy-egy
helyi szervezetnek, vagy valamilyen (sport) rendezvényen. Igyekeztünk már kezdetektől fogva beilleszkedni és minél inkább
helyivé avanzsálódni, ezért kinéztük magunknak a Motutapu Restoration Trust
nevű szervezetet. Ez a szervezet a közeli Motutapu szigetet tartja karban és
igyekszik visszaállítani az eredeti növényvilágot a területen. Sokféle munkából
lehet választani, ilyenek többek között a parti szemétszedés, faültetés,
gyomirtás, sőt még a szigeten levő faiskolában is lehet tevékenykedni. Persze,
ha valaki részt akar venni valamelyik alkalommal a munkában, annak előre kell
regisztrálnia. Bízva abban, hogy jó idő lesz, barátainkkal együtt mi is regisztráltunk
és kíváncsian vártuk a hétvégi „munkanapot”. Ezen a szigeten még nem voltunk
korábban, így alig vártuk, hogy indulhassunk. Szerencsére a belvárosban a
terminálhoz közeli parkolóházban az önkéntesek ingyen parkolhatnak, illetve a
kompjegyet is olcsóbban kaptuk.
Az idő
nem volt a legkellemesebb, eléggé esőre hajlott, de reménykedtünk, hogy később kisüt
majd a nap. A komp először a Rangitoton állt meg, ahol kirakta azt a néhány
elszánt turistát, akik az idő ellenére is eltökélték magukat a vulkán megmászására,
és már csak velünk ment tovább. A Motutapu sziget egyébként közvetlenül a
Rangitoto mellett van, a két szigetet egy rövid híd köti össze. A Motutapu sokkal lankásabb, sok tehén és
bárány legel rajta. Mire a szigetre értünk olyannyira elromlott az idő, hogy a
komp nem is ment el a kikötőig, hanem az egyik közelebbi öbölben, de még a
Rangitoton kirakott minket. Innen pick-up kocsikkal mentünk tovább. A lányoknak
jutott hely a kocsiban, nekünk Péterrel, már csak a plató maradt. Ez egészen
addig jópofa dolog, amíg el nem kezd esni az eső. Mire odaértünk a kijelölt
területre, ahol a gyomirtást kellett végezni a korábban elültetett facsemeték
körül, majdnem teljesen eláztunk. Egy kisebb csapat a faiskolában maradt, ahol
legalább tető volt a fejük felett és nem áztak el teljesen. Innen már
mindannyian a platón ülve tettük meg az út hátra lévő részét. Mi egy fészerben
rendezkedtünk be, ahol kaptunk overált, esőköpenyt és kéziszerszámot, amivel a
– korábban mindenkinek bemutatott – gazt, illetve a nem őshonos (azaz Európából
vagy Amerikából behurcolt és itt megtelepedett) növényeket kellett irtani. Így,
felszerelkezve elindult a kis csapat, azaz Babettékkel együtt mi négyen magyarok
és a legelszántabb helyiek közül néhányan.
 |
| háttérben a Rangitoto |
 |
| faiskola |
 |
| tehenek |
 |
| útközben |
 |
| útközben |
 |
| útközben |
Egy-két
óra gazolást követően visszagyalogoltunk a pajtába egy kis pihenőre, ahol a
cuccainkat hagytuk. A gyors ebédet követően folytattuk a munkát, de nem sokáig.
Az idő sajnos egyre rosszabbra fordult, így kb egy órával később feladtuk,
felszedtük a cuccainkat és behúzódtunk a parton levő épületbe. Ott volt száraz
meleg ruha, ettünk-ittunk, beszélgettünk és vártuk, hogy elálljon az eső.
Maga
az épület valamikor az 1900-as évek elején épült és mára teljesen felújították. A tornácról filmekbe illő kilátás nyílt a kis öbölre. Elvileg itt, az épület előtt kellett volna a kompnak kikötnie és természetesen
értünk is jönnie. A mostoha időjárásnak köszönhetően azonban esély sem volt rá,
hogy a hajó itt szedjen fel minket. A kocsikkal kellett visszamennünk a
Rangitotora, az ottani kikötőbe. Mivel az utolsó komp onnan is 4 óra körül
indult vissza a városba, versenyt futottunk az idővel. Szerencsére sofőrjeink
úgy ismerték a terepet, mint a tenyerüket,
igazán izgalmas volt a szűk, kavicsos vulkanikus „utakon” végig száguldozni a
szakadó esőben. A hajót szerencsésen elértük és kimerülten, fáradtan, de
rengetek élménnyel gazdagabban visszatértünk a városba. Bepattantunk a kocsiba
és hazaindultunk. Alig vártuk, hogy hazaérjünk és egy forró zuhanyt vehessünk. Mozgalmas nap
volt, de nagyon jól éreztük magunkat.
 |
| főhadiszállás |
 |
| kilátás a tornácról |
 |
| evés-ivás |
 |
| úton a kikötő felé |
 |
| hajóra várva |
