Waitakere Ranges

Mivel erre a hétvégére jó időt ígértek, szombaton Laciékkal elmentünk a Waitakere Ranges Regional Parkba kirándulni. A park több mint 16.000 hektáros esőerdő, kb 250 km-nyi túraösvénnyel, lélegzetelállító panorámával a Piha beach-re, vízesésekkel, illetve patakokkal. A Piha beach melletti parkolót 11 körül hagytuk el és nekivágtunk az első ösvénynek (Maungaroa Lookout Track), ami meredeken ívelt felfelé a hegyre.

Az ösvény kezdeténél, mint mindenhol, itt is ki volt téve 4-5 flakon fertőtlenítő, amivel a cipőink talpát kellett lefújni. Erre azért van szükség, hogy kintről lehetőség szerint ne vigyünk be semmilyen koszt, fertőzést a cipőnkön, ami később károsíthatja az őshonos növényeket.

Szűk egy óra után fel is értünk a hegyre, ahonnan tényleg gyönyörű kilátás volt Piha beach-re.

Innen egy másik ösvényt (Maungaroa Ridge Track) követtünk végig a gerincen. Ez nem volt olyan megerőltető, mint az első szakasz. Az ezt követő ösvényen, a McKenzie Tracken meredeken ereszkedtünk lefelé a völgybe. Ez a szakasz volt talán a legnehezebb, mert nagyon meredek és saras-csúszós volt. Ez meg is látszódott a cipőinken.

A völgybe, egy patakhoz leérve egyszer csak vége lett az ösvénynek. A térkép alapján valahol át kellett volna vezetnie a túlpartra, de ennek semmi nyomát nem láttuk. Egy ideig keresgéltük az utat jobbra-balra, majd végül úgy döntöttem, valahogy átmegyek a túlpartra és megnézem, mi van odaát. Kisebb-nagyobb köveken egyensúlyozva sikerült száraz lábbal átjutni és kiderült, hogy az igazság odaát van.

Egy méretes fa takarta el a táblát. Innen már egyszerű volt, először a hátizsákok kerültek át, majd átért mindenki. Sajnos innen már nem tudtuk folytatni az eredetileg kitűzött útvonalat, mert bőven sötétben értünk volna vissza és kezdett lemenni a nap, illetve ezzel egy időben kezdett hideg is lenni. Hiába, tél van. Úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk az autóhoz és lemegyünk Piha-ra és megmásszuk az Oroszlán sziklát. A szikla lényegében kettévágja a két hatalmas partszakaszt és a tetejéről csodálatos kilátás nyílik a partokra, a Tasmán tengerre, illetve a Waitakere Ranges erdeire.

Innen már hazafelé indultunk, de még megálltunk a Karekare beach-en. A parkolótól bő tíz perces séta következett a dűnéken keresztül, míg végül elértük a tengert. Itt megettük a jól megérdemelt szendvicseinket, miközben a naplementét néztük a parton.

Kelly Tarlton's

Csütörtök délután végre sikerült eljutnunk a Kelly Tarlton’s-ba, ami egy kis víz alatti világ itt Aucklandben! Igaz ezt a programot áprilisra terveztük, mint mindkettőnk névnapi ajándéka, de valahogy mindig elmaradt. Három nagyobb részre osztható az akvárium: cápamedence, antarktiszi pingvinvilág és a rájamedence.

A Kelly Tarlton’s első része 1985-ben nyílt meg a belvárostól pár kilométerre a Tamaki drive alatt, közvetlenül az óceán partján. Kelly Tarlton, aki egy rendkívüli kiwi kalandor, búvár, felfedező és feltaláló volt, építette ezt a vízi világot, mert meg akarta osztani az óceán szeretetét mindenkivel.

A legnagyobb akvárium, amin egy 110 méter hosszú akril alagút vezet keresztül, tele van cápákkal, hatalmas halakkal, és egy óriási rájával. A lustábbaknak egy mozgó járdát is építettek, amivel körbe-körbe lehet menni, a kör alakú alagútban. Ez volt a világ első, átlátszó, víz alatti alagútja, ahonnan a lakosság is szemügyre vehette a cápákat és az egyéb tengeri élőlényeket. Szerencsénkre, éppen cápaetetés volt, amikor odaértünk. Két búvár lemerülve a „fenevadak” közé, halakkal etette a cápákat és egy harmadik munkatárs kintről meg feljegyezte, hogy melyik cápa evett és melyik nem. A nagyobb halak nagyon leleményesek voltak, mert sokszor sikerült ellopniuk a cápák ebédjét a búvárok kezéből.

A másik rész, ami nagyon érdekes volt számunkra az antarktiszi birodalom volt, ami többféle pingvinnek ad otthont. Ez igazából egy hatalmas fagyasztó, amit 1994-ben építettek meg, mint az első földalatti fagyott környezetet. Itt mindig -10 ºC és +3 °C között tartják a hőmérsékletet és ezt a pingvinek láthatóan nagyon élvezik. Szerencsére a látogatók ebből a hidegből semmit sem érzékelnek, mert ide nem lehet csak úgy besétálni. Egy csukott antarktiszi kutatóautó szerűséggel lehet csak körbemenni ami jó lassan, többször megállva mutatja be, hogy milyen a pingvinek élete az Antarktiszon.

Már a kezdet is nagyon érdekes volt, amikor a kocsi áthaladt velünk egy szűk jéghegyeket imitáló alagúton, ami egyszer csak elkezdett forogni. Olyan hatása volt, mintha egy időalagúton mennénk át egy másik világba. Elég szédítő volt, de nagyon hatásos, nagyon jól megcsinálták. Az alagút után egy hatalmas üvegfalú medence mellett haladtunk el, amiben pingvinek úszkáltak. Sőt, nem is úszkáltak, inkább úgy tűnt, mintha repültek volna a víz alatt.

Ezek után jött a havas-jeges rész, ahol ácsorogtak, rohangáltak (már amennyire rohangálásnak lehet nevezni ezt a mókás mozgást) és ki-be ugráltak a jeges vízbe. Talán ez a pingvines rész tetszett nekünk a legjobban, mert ilyet még nem láttunk ezelőtt. Annyira tetszett, hogy mindjárt két kört is mentünk. Ez nem volt nehéz, mert szerencsére nagyon kevesen voltak a korai időpont miatt.

A harmadik nagyobb része az óceanáriumnak, ami 2004-ben nyílt meg, egy hatalmas 350.000 literes nyitott tetejű tartály, amit oldalról és felülről is szemügyre lehet venni. Ebben 3 méteres ráják vannak és nagyobbacska halacskák. Amikor ott voltunk volt a medencében egy állatgondozó is, akivel a ráják játszottak, miközben halakat ebédeltek.

Volt még egy nagyon érdekes rész is, ami élethű mása Robert Falcon Scott kapitány déli-sarki kunyhójának 1911-ből, amely bemutatja milyen lehetett élni 100 évvel ezelőtt a leghidegebb helyen, a Földön. Korabeli bútorok, ruhák és tárgyak voltak a kunyhóban és még a szaga is réginek tűnt számunkra.

Egy nagy információs falon olvastunk érdekességeket az Antarktiszról, a pingvinekről és végzetes felfedezőutakról. Itt láttuk, hogy a Kelly Tarlton’s dolgozóinak lehetőségük van elutazni az Antarktiszra ahol eredeti környezetben láthatják a pingvineket. Ezen a falon felfedeztünk Magyar vonatkozást is, ami egy kinagyított két Forintos bélyeg volt.

Nem olyan nagyon nagy a Kelly Tarlton’s, de így is sikerült több mint két órát eltöltenünk bent és biztos, hogy többször vissza fogunk menni.