Kirándulás a Rangitotora

Már régóta tervben volt a Rangitoto vulkán megmászása. Persze kifogást mindig találtunk, mikor miért is nem mentünk el. Most azonban összejött egy kis társaság és nem volt mese, menni kellett. A vulkán 260 m magasra emelkedik ki a vízből (óceánból) a Hauraki öbölben, Auckland keleti oldalán. Ez Auckland közel 50 vulkánja közül a legifjabb, ami - ha hinni lehet a geológusoknak – csak néhány hosszabb kitörés alkalmával, kb 600-700 éve alakult ki és nyerte el mai, szinte teljesen szimmetrikus formáját. A Rangitoto egy jóval hosszabb Maori elnevezés rövidített formája (Ngā Rangi-i-totongia-a Tama-te-kapua), melynek jelentése Véres Égbolt. A monda szerint a név az egyik Maori törzsfőnök súlyos vereségére utal, amit a szigeten szenvedett el. A Mission bay-el szemközti vulkánhoz komppal lehet átmenni a belvárosból. A Britomarton találkoztunk reggel a többiekkel és az első kompok egyikével már úton is voltunk a Rangitotohoz. Amikor megérkeztünk, nem is gondoltuk volna, hogy egy vulkánon vagyunk, annyira buja volt a növényzet. Itt található a világ legnagyobb pohutukawa erdeje is.

A kikötőből több hosszabb-rövidebb túraösvény vezet fel a kráterhez a csúcsra. Mi az egyik legrövidebb és így természetesen az egyik legmeredekebb ösvényt választottuk. Már félúton járhattunk a csúcs felé, amikor elértük a lávabarlangokat. Ezek szerencsére teljesen járható kisebb barlangok, bár nincs kiépítve semmilyen kapaszkodó vagy korlát. Elemlámpát mindenesetre javasolt vinni, hogy az ember lásson is valamit és ne essen orra a sziklákban. Nálunk persze nem volt.

A vulkán tetején a krátert teljesen körbe tudtuk sétálni, nincs lezárva egyik része sem a túrázók elől. Így miután megkerültük, jöhetett az ebéd és a kötelező fotózás. Még szerencse, hogy csomagoltunk enni és innivalót, mert a szigeten semmilyen bolt sincs, nem is tudtunk volna vásárolni. Ide tényleg csak túrázni jön az ember.

Innen lefelé olyan ösvényt választottunk, amelyik nem egyenesen visz vissza a kikötőhöz, hanem olyat, amelyik a vulkán túloldalán indul és egy hatalmas ívben vezet vissza. Miután leértünk a vulkánról, még megálltunk egy kisebb öbölben, a McKenzie Bay-ben pihenni, aminek a közelében egy kisebb világítótorony emelkedik ki a vízből.

A térképünk szerint egy börtön romjainak is kellett lennie a közelben. Gondoltuk megnezzük. Kiderült, hogy ezek tényleg csak romok, alig lehetett megtalálni őket, kicsit többre számítottunk. Annyit még talán érdemes megjegyezni, hogy az összes ösvényt rabok építették a 30-as években.

Innen már egyenesen vezetett vissza az út a kikötőbe és még éppen sikerült elérni az utolsó kompot vissza a városba. Ha lekéstük volna, akkor a következőre másnap reggelig kellett volna várnunk, bár megtapasztaltuk volna, milyen hajótöröttnek lenni egy lakatlan szigeten, még ha csak egy éjszakára is...